Kertész István ókortörténész üdvözli e honlap olvasóit!
A következő oldalakon Önök megismerhetik tanári és szakírói munkásságom főbb állomásait, eredményeit. E helyen azt szeretném megmutatni, mi rejtőzik a száraz tények mögött. Azt, hogy egy életpálya sikeres-e vagy sem, nehéz objektíven megítélni, és erről nyilván eltérőek a pályatársak véleményei is. Az ember legfeljebb arra képes, hogy saját érzéseiről adjon képet. Én 11 esztendős koromtól fogva dokumentáltan - ugyanis ötödikes elemistaként ezt írtam iskolai dolgozatomban - történelemtanár akartam lenni. Az lettem, sőt eljutottam odáig, hogy 1993-ban Göncz Árpád a Testnevelési Egyetem Társadalomtudományi Tanszéke és 2002-ben Mádl Ferenc az egri Eszterházy Károly Főiskola Történeti Intézete egyetemi tanárává nevezett ki. Eközben 1969 és 2005 között előbb fő-, majd mellékállásban 36 éven át oktattam az ELTE BTK Ókortörténeti Tanszékén. Így aztán minden nehézség és gyakorta engem ért gáncs ellenére elmondhatom, hogy immáron negyven éve azzal keresem kenyeremet, amit mindig is életcélomnak tekintettem - tanulmányozom és oktatom a történelmet. Ez a tény boldogít, és egyben biztosítja számomra azt az önbizalmat, ami nélkül lehetetlen eredményesen dolgozni. Emellett a kiegyensúlyozott családi élet adott mindig megfelelő emberi hátteret. Feleségem szakmabeli, középiskolai történelemtanárként, Aranykatedra kitüntetéssel fejezte be aktív pályafutását, fiam vegyészként igyekszik előrejutni a tudományban, és nagy örömömre fiúunokával ajándékozott meg.
A felsőoktatásban eltöltött négy évtized alatt történelemtanárok és az ókori olimpiák (olümpiák) históriájában jártas testnevelési szakemberek ezrei szereztek úgy diplomát, hogy képzésükben aktívan részt vettem. Büszke vagyok arra, hogy tanítványaim között tudhattam Romsics Ignác akadémikust, Erdődy Gábor, Karsai László és Szakály Sándor egyetemi tanárokat, Szlávik Gábor egyetemi docenst, Makai János korábbi intézetigazgató főiskolai tanárt, Csorba Lászlót, a Nemzeti Múzeum korábbi főigazgatóját, Erdész Ádám és Tilcsik György levéltári igazgatókat, a sportemberek közül az olimpiai bajnok Kőbán Ritát, Kovács Katit, Horváth Csabát, Kósz Zoltánt, Rózsa Norbertet és másokat, akiktől elnézést kérek, amiért nevüket ezúttal nem idézem fel. Amikor pályám vége felé közeledve Egerben tanítottam, öt volt tanítványomat is közvetlen kollégáim közé sorolhattam.
Mindig arra törekedtem, hogy emberi közelségbe kerüljek tanítványaimhoz, és ha lehetőség nyílik rá, tanulmányaik befejezése után is segítsem előrejutásukat. Az évtizedek során megszerzett tudást sem akartam soha magamnak megtartani. Ezért a tanítást a kutatómunkával egyenrangú feladatnak tekintettem, és mert a közlési vágy mindig ott munkált bennem, az oktató-nevelő tevékenység idővel létszükségletemmé vált. Ezzel összefüggésben a szorosabb értelemben vett tudományos munka sem elégített ki, hanem arra törekedtem, hogy az ismereteket a társadalom szélesebb körei is befogadhassák. Ezt a törekvésemet a Magyar Rádió, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a Kiadói Főigazgatóság nívódíjjal ismerte el.
Minden ember életében vannak meghatározó mozzanatok. Én ilyennek tekintem a Hahn István professzorral, tanítómesteremmel való megismerkedést és közös munkát, amely az ókor tanulmányozása felé irányította a történelem iránti szeretetemet. Azt, hogy miképp érdemes szemlélni a történelmi folyamatokat, hogyan lehet elválasztani a lényegest a lényegtelentől, Glatz Ferenctől és szerkesztőtársaimtól tanultam meg, akikkel három évtizeden át részt vettem a História c. folyóirat szerkesztésében. Végezetül említeném a Magyar Olimpiai Akadémiában körülbelül 20 éven át folytatott munkásságomat, aminek eredményeképp közel kerültem országunk sportéletéhez, és új impulzusokat nyertem az ókor kutatásához azáltal, hogy bekapcsolódhattam az antik olimpiai játékokat tanulmányozó nemzetközi együttműködésbe.
A meghatározó mozzanatok mellett voltak olyan élmények is egy hosszú pályafutásban, amelyeket visszatekintve talán csúcspontokként lehet értékelni. Ilyenekre emlékezve említhetem az 1982-es esztendő telét, amikor a berlini Humboldt Egyetemen, vagyis abban a városban, amelynek egyik fő ékessége a Pergamon Múzeum, Pergamon történetéről tartottam vendégtanárként szemináriumi foglalkozásokat történész hallgatóknak. 1998 során a görögországi Olümpiában taníthattam ókori sporttörténetet az athéni egyetem testnevelésszakos diákjainak. És ugyancsak Olümpiában tartózkodtam 1997-ben a "Return to the Olympic Spirit" nevű társaság vendégelőadójaként azon az estén, amikor közhírré tették, hogy a 2004-es nyári olimpiai játékok rendezési jogát Athén nyerte el. A legjobb időben voltam a legjobb helyen. 1999-ben és 2003-ban előbb 21, majd 29 idősebb magyar olimpiai bajnoknak mutathattam be Olümpiát, jártam be velük a játékok egykori színhelyét, és kerültem ily módon baráti kapcsolatba Grosics Gyulával, Buzánszky Jenővel, Dalnoki Jenővel, Lemhényi Dezsővel, Dömötör Zoltánnal, Rejtő Ildikóval, Dömölky Lídiával és a magyar sportélet számos más büszkeségével. Azokkal az emberekkel, akiket ifjúkoromban magam is csodálattal rajongtam körül.
Ennyit magamról azok számára, akik többet akarnak tudni rólam. Illene persze befejezésül valamit szólni a terveimről is. Az oktatásban már nincsen perspektívám az életkorom miatt. Könyvek, tanulmányok írásáról azonban nem mondok le. Várom a lehetőségeket, és igyekszem ezeknek magam is elébe menni. Nem felejtem Balzac szavait: "Minden boldogság bátorságból és munkából fakad."